Ha blogról van szó, általában mindenki naplóra, esetleg egy témáról mesélő, információt közlő szöveges oldalra gondol.

Ez inkább az előbbi akar lenni, bár szinte biztos vagyok benne, hogy elvont dolog sül ki belőle. Nem a nap története lesz a lényeg, hanem az érzéseimről lesz szó. Talán felelőtlenség így kirakni mindenki elé, de ezek végül is csak érzések, nem konkrét gondolatok. Az érzés pillanatnyi dolog, percről-percre változik, így nem érzem ezeket sem annyira fontosnak, sem annyira veszélyesnek hogy ne merjem leírni őket. Persze ezek is fontosak lehetnek, ha nem a megfelelő emberek olvassák őket, mert bizony negatív érzések is vannak és ezeket nem mi irányítjuk, így könnyedén célba vehetnek olyan embereket, akiket nem akarunk megbántani. Na meg olyanokat is, akiknek a fejét páros lábbal taposnánk a földbe... Ha véletlenül egy olyan olvassa, akivel bajom van, akkor üzenem neki, hogy szívesen megmondom, hogy mi a baj vele, és hogy hogyan tudna azon javítani. Bár mivel az érzés általában kölcsönös, szinte biztosan nem veszi majd figyelembe a tanácsaimat...

Mivel minden nap a reggellel kezdődik, ezért természetes, hogy akkor zúg a legtöbb érzés az ember fejében. Legalábbis számomra természetes. Az álomból való ébredés, a tegnapi gondok átgondolása, a világ szép, lassú felismerése, megtalálni a napirendet, beilleszkedni az életbe. A tegnapi gondok persze lehetnek tegnapelőttiek is, sőt akár kéthetesek is, de a fő problémák leforognak előttünk, akármilyen régiek legyenek is. Nekem is megvannak a magam bajai, így a ma reggeli nyugalom teljesen meglepő tényként fogadott. Talán az érte el ezt, hogy minden rendeződni látszik körülöttem. Kezdenek stabilizálódni a kapcsolataim, itthon is minden kezd rendben lenni, végre utolértem magam a pótlásokkal, amiket persze meg kell csinálni, ha beteg az ember. Megvannak a megfelelő füzetek, most már van esély némi eredményjavulásra. Szerencsére az idei jegyek még nem számítanak bele az érettségibe, hála a nulladik évnek. Ma még javított a kiindulási "pontértéken", hogy a szokásos reggeli rohanás elmaradt. Szerdánként kimarad az első óra, szóval egy nyugis hajmosás, nyugis készülődés, sőt még egy kellemes reggeli kávé is belefért. Ha a nyugalomnak lenne szobra, vagy rólam mintázták volna, vagy fordítva. Persze azért be kell menni, de a mai nap nem a teperésről szól.

Jót tesz a lelkvilágomnak az első órában megtartott testnevelés óra. Teljesen vidáman haza is mennék utána, ha nem lenne utána órám. Dehát van... Francia. A kedvencem. Ez persze hazugság, de kegyes hazugság, senkinek sem árt. Igazából gyűlölöm. Az egész francia nyelvet, ahogy van. Az egészet még rosszabbá teszi a tanár jelenléte, akinek sajnos már a létezése is irritál.

Erre utaltam az elején. Negatív érzelmek bizony vannak. Egyszerűen nem tudom elviselni, pedig sokat javíthatna magán. Nekem is meglennének számára a tanácsaim. Persze nekem mindenkinek vannak tanácsaim, meg mindenbe beleszólok, dehát nem bírom elviselni azt, ha az emberek nyilvánvalóan butaságot vagy egyszerűen gyenge érvekre támasztott könnyen megdönthető állításokat fogalmaznak meg. Imádom rombolni az ilyesmit. Egyszerűen jól esik, hogy ebből a szempontból előnye vagyok. Jobban végig tudom gondolni a legtöbb dolgot, mint a többi ember, és figyelek is erre, hogy a részletekben ne legyenek gyenge láncszemek. Ez nem egoizmus, egyszerűen helyzeti előny. Nem kaptam az elmúlt 17 évben egy rakat kész szituációt, érv és információkészletet, amiért a legtöbb ember magától áll sorba. Én magam építettem fel a váraimat, amik szerintem erősen állnak, sőt még valahogy mozognak is, mert várastul tudok menni szedett vedett falacskák ellen. Persze ezt nagyon utálja mindenki, és persze én sem tudom kiküszöbölni teljesen a hibákat. Sőt. Néha orbitális tévedéseim vannak... De legalább jól felépített tévedések. Fontos hogy azok legyenek. Több ilyen tévedést hittek már el a megfelelő tálalás és támasztékok hatására, pedig csak kétszer kellett volna átgondolni, nem pedig kapásból venni, mint a dajkamesét.

Sajnos sokan ezt nem értik, mert azt nevelték beléjük, hogy ne értsék. Persze a franciaóra túlélhető. Nincs is hely érvelésre, vitákra... Amit mondanak, az úgy van. Szerencsére általában tényleg, mivel komoly emberek már leírták és átgondolták a tananyagot. Persze azzal sem értek egyet, dehát azon tényleg felesleges vitatkozni. Csak le lennék szólva, hogy ezt már nálam okosabbak átgondolták és felfedezték, megismerték, leírták... Persze biztos a szakban okosabbak, de sajnos vannak segédtudományok is amik alkalmazásában komoly hibáik vannak. Szerintem legalábbis.

A franciaóra túlélése végül persze úgyis sikerül. Igazából fölösleges lenne rá vesztegetni a szót, ha konkrétan arról beszélnék. Utána a kitűnő órarendünk áldása egy angolóra. Ma valahogy ironikus hangulatban vagyok, csak hogy értsétek a célzást. Dolgozat, future perfect. Teljesen magával ragadott... A zene, amit hallgattam közben. A jövő idő eléggé alapfogalom számomra, még angolból is, így úgy érzem, nem maradtam le sokról. Kénytelen voltam bedugózni a fülem, mert szegény tanárnak olyan szörnyű hangja van, hogy idegbajt kapok tőle. Erről nem tehetek. Ő sem. Egyszerűen valahogy sipít és visít egyszerre. Nehéz dolog. Ma valahogy különösen zavaró volt, mivel próbált ordibálni. Nem nagyon ment neki, bár az én hangulatomat igencsak zavarták a különlegesen magas rezgésszámú hanghullámok.

Így mint említettem, áttértem a mélyebb hanghullámokra. Férfi énekes, bazzgitár, mélydob. Igazi élmény volt egy kis nehéz, lassan gördülő, az előbbi hangokkal teljes ellentétben álló frekvenciát hallani. A zene képes néhány perc alatt félextázisba lökni, ami a padon alvásban nyilvánul meg, mert odafigyelek arra, hogy ne a tombolás törjön rám. Ilyenkor végre lehetőség nyílik magamban a dolgok rendezésére. Végre rendet rakhatok az érzések, gondolatok között. A legjobb az, hogy háttérbe tudom szorítani az indulatokat és a pozitív gondolatok kerülnek előtérbe. Elgondolkodtam az elmúlt 24 napon, amióta Fifivel vagyok. Végiggondoltam az elejéről az egészet. Sajnos vannak dolgok, amiket máshogy kellett volna csinálni. Sőt. Komoly dolgokat kellett volna máshogy csinálni... Ezeket nagyon-nagyon sajnálom, de úgy érzem nem végzetesek. Szerencsére. Boldog vagyok, hogy itt van nekem. Jó volt újra átélni a dolgokat. A zene képessé tesz rá, hogy szinte szóról-szóra újratapasztaljam az eseményeket, ez pedig kell az élethez. Semmit nem elég egyszer megélni. Mindent végig kell többször gondolni, mert a lényeg gyakran a részletekben rejtőzik. Így hát, volt egy kellemes angolórám.

A folytatás szerencsére pozitív volt, még kitartott a jó hangulatom két óráig. Kémia is, biológia is elment csendes gondolkodással és hangos beszélgetéssel. Szerencsére egyik órán sem csináltunk semmit, szóval megúsztam az újabb pótlást. Sajnos biológiából elkerülhetetlen, mert a félévi bukás után tanulni kéne... Jövő héten témazáró... De szerencsére megvannak a jegyzetek, vagy megtanulok, vagy írok puskát, ami végül is félig tanulás. A cél a négyes lenne, bár végeredményként egy hármasnak is örülnék. Az a rossz az egészben, hogy sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha egy kicsit is tanultam volna előző félévben. Ha nem bukok meg, ugyan úgy ellustulhatnám ezt a néhány hónapot, mint az előzőeket... Ez sajnos már eldőlt kérdés. Nem lehet lustulni. Annyit. Sajnos.

Bocsánatot kérek a következő ironikus megjegyzésért, de sajnos kihagyhatatlan. Még jó hogy szeretem a meséket. Három húgom mellett kötelező is. Főleg a "kérem a következőt!" című rajzfilm tetszik. Ebben Dr. Bubó szerepel, aki pszichológia szakon szerez diplomát. Nos, minket eme szereplő alteregója oktat, no persze egy kevésbé elvont tudományra, a matematikára. Illetve hát tanítana, ha tudna, de sajnos nem tud. Annyira ért a matematika oktatáshoz, mint én a retorikához, ami pillanatnyilag a nyelvtan tananyag. Valahogy mindig eltévesztek valamit, de a lényeget tudom. Ezzel ő is így van, csak így nem lehet tanítani. Ő lehet, hogy később rájön a hibájára, de szegény nebuló kicsit hátrányban van. Kibírható azzal a tudattal, hogy én tudom az egészet, mert ugyebár e*e=f1*(f1+f2), de ez csak nekem természetes. Szeretem a megoldani a feladatokat, főleg hogy itt végre sikerélményem van... A metek órák mindig érdekesen telnek emiatt. Ha a többiek előtt végzek, csak keresek egy másik feladatot, aztán soha nem tudom, hol tartunk.

Itt ér véget a napi létezésem a tudás fellegvárában... Már ha az iskolát annak lehet nevezni.

A hazaúton természetesen zene dübörög, csak a békesség kedvéért. Miután leszállok a buszról, már általában kitör belőlem a dallam vagy a szöveg. Egyszerűen azonosulok a zenével, ami persze biztos érdekes lehet kívülről nézve, de nem látom, ha néznek. Meg nem is érdekel. Meg miért érdekeljen? Én jól érzem magam. Hogy ő nem, ha közel van, az az ő baja. Menjen arrébb. Mennyivel jobb lenne a világ, ha mindenki mindig jól érezné magát. Persze ez lehetetlen. Mondhatni kissé utópisztikus. Sajnos nagyon sok ember abban találja meg az igazi örömöt, ami komolyan veszélyes vagy tiltott. Persze a veszéllyel nincsen bajom és a szabályok sem szentek számomra, de úgy érzem, ismerem a határokat. Nagyjából.

Itthon persze folytatódik a zenélés, kis kockulással társítva. Szeretem a gondolkodtató dolgokat, így főleg stratégiailag kockulok. Mostanában a Heroes of Might and Magic negyedik részét vettem elő, bár néhány nap alatt szerencsétlen mesterséges intelligencia esélytelen lett.

Mióta befejeztem, azóta ezt írom itt. Kicsit sok időt vesz igénybe, de rájöttem azért jót tesz, ha magamban végiggondolom a napot, leírom az érzéseket, mert egyrészt megmarad sokáig, bármikor megkereshetem, másrészt, ha valaki elolvassa, jobban meg tud érteni engem. Remélem legalábbis, hogy pozitívan fog hatni.

2009. 02. 04. 20: 50, Budapest

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.